B’reishit – Magyar
B’reisit és a bátorság az újrakezdéshez
Rabbi Lea Mühlstein (Magyar Eszter Spitzer)
„És mondta Isten: „Legyen világosság!”. És lett világosság. És látta Isten, hogy a világosság jó, és elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől. És látta Isten mindazt, amit alkotott, és íme nagyon jó volt.” (1Mózes 1:3–4, 31)
A Tóra elején a teremtés nemcsak ütemesen, hanem céltudatosan bontakozik ki. Isten rendet teremt a káoszból, megáll, és elgondolkodik: a világosság jó, a tengerek jók, a Föld jó. De csak a fejezet végén, amikor megteremti az embert, néz Isten mindenre együtt, és mondja: tov me’od (nagyon jó).
Európa legismertebb zsidó kommentátora, Rashi (1040–1105) szerint ez az utolsó megítélés magára az emberre vonatkozik. Az ember képes áldásra és pusztításra is, mégis a szabadsága az, ami teljessé teszi a teremtést. Rashi szerint a világ nem lehet igazán „nagyon jó” olyan lények nélkül, akik képesek választani, cselekedni, és Istennel együtt alakítani a jövőt.
Erre a középkori meglátásra építve a modern zsidó gondolkodók továbbra is hangsúlyozzák az ember felelősségét. Franz Rosenzweig (1886–1929), a kor Németországának egyik legjelentősebb zsidó filozófusa, A megváltás csillaga című művében azt tanította, hogy a teremtés nem egyszeri, befejezett esemény, hanem folyamatos. Isten nem fejezi be a teremtést a Genezisben; az minden alkalommal folytatódik, amikor az emberek felelősséget vállalnak a világért. Rosenzweig szerint a tov me’od olyan teremtést jelöl, amely nyitott, és arra vár, hogy mi is közreműködjünk benne.
Rosenzweig gondolata, bár eltér a reformzsidó ideológiától, visszhangra talált egy olyan Németországban, amelyet már átalakított a reformzsidóság megszületése. Az emancipációval, a felvilágosodás tudományosságával és a modern Európa viharos változásaival szembesülve olyan úttörők, mint Abraham Geiger (1810–1874) és Samuel Holdheim (1806–1860) megvizsgálták az örökölt zsidó gyakorlatot, és feltették a párhuzamos kérdést: Mi itt a világosság? Mi tekinthető jónak?
A reform korai úttörői a zsidó hagyomány örökségére úgy tekintettek, mint a Genezis nyitó verseire: egy kavargó örvényre, amelyben fény és árnyék, lehetőség és korlátok keverednek. Arra törekedtek, hogy rendet teremtsenek ebben a hatalmas örökségben: kiemeljék azokat az elemeket, amelyeknek erkölcsi ereje időtálló, és félretegyék azokat a gyakorlatokat, amelyek elhomályosították a zsidóság etikai és prófétai lényegét. Tanításaikban, imakönyveikben és intézményeikben azt hirdették, hogy a zsidóság képes megújulni. Ez a megújulás nem a múlt elvetése által történt meg, hanem a múlt legjobb igazságainak tisztázásával és ezek „nagyon jónak” nyilvánításával egy új korszak számára.
Ezt a törekvést később az amerikai reform zsidó teológus, Eugene Borowitz (1924–2016) a szövetség gondolatkörében fogalmazta meg. Nála a szövetség nem csupán engedelmességet jelent, hanem párbeszédet is. Isten Izraelhez intézett meghívása nem teljes az emberiség válasza nélkül. Az isteni jóság csak akkor válik valósággá, ha az emberek döntéseik révén életre keltik azt. A reform judaizmus német úttörőinek szellemi örökségére építve Borowitz Rashi és Rosenzweig gondolatait is visszhangozza: a teremtés jósága — és a judaizmus jósága — a partnerségen keresztül valósul meg.
Újrakezdeni sosem könnyű. Több mint száz évvel az első reformzsidó úttörők halála után egy új nemzedék – köztük az édesapám is – azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a Soá után újjáélessze a reformzsidó életet Németországban. Akárcsak az első reformereké, az ő bátorságuk is abban állt, hogy készek voltak megítélni, megerősíteni és hinni abban, hogy a megújult zsidóságra is mondható: tov me’od. Bátorságukat nem csupán a megőrzésben, hanem az alkotásban is megmutatták – Isten partnereiként formálták a zsidó jövőt gyermekeiknek és unokáiknak. A 21. századi Németország számára egy élő, modern reformzsidó mozgalmat hoztak létre.
Ma már látjuk, hogy a bátorság visszhangja messze túlmutat a reformmozgalmon. A kortárs ortodox izraeli filozófus, Tamar Ross (szül. 1938) gondolkodását mélyen befolyásolta ez a folyamatos teremtésről és kinyilatkoztatásról szóló elképzelés. Ross az “Expanding the Palace of Torah” („A Tóra palotájának kibővítése”) című munkájában azt állítja, hogy a kinyilatkoztatás kumulatív: minden generáció új hangokkal és meglátásokkal gazdagítja a Tóra jelentését. Ami a 19. századi Németországban még radikálisnak számított, mára a zsidó gondolkodás fősodrába került: az a meggyőződés, hogy Isten szövetsége nem merevedett meg a múltban, hanem az emberi részvétel révén folyamatosan kibontakozik.
A B’reisit fényében Ross tanítása különösen figyelemre méltó: Isten nem azért nyilvánítja „nagyon jónak” a teremtést, mert az befejezett, hanem mert ránk bízta. Minden nemzedék feladata, hogy kibontsa a teremtés ígéretét – hogy a maga idejében újrakezdje.
Ahogy tehát idén visszatérünk a B’reisit-hez: milyen világosságot kell ma nevén neveznünk? Hol kell elválasztanunk a sötétséget a jótól – a zsidó életben és a világban? Mit jelent ma a „tov me’od” közösségeink számára?
A Tóra első fejezete nemcsak a világ születésének emlékezete, hanem minden nemzedéknek szóló felhívás. A teremtést „nagyon jónak” látni annyit jelent, mint bátran vállalni a partnerséget. A reformzsidóság ebből a bátorságból született meg csaknem kétszáz éve Németországban.
A mi feladatunk, hogy ezt továbbvigyük: hogy alkossunk, különbséget tegyünk és újrakezdjünk – hogy a világ a mi időnkben is legyen tov me’od: nagyon jó.
