Meghallani Sára hangját

Rabbi Lea Mühlstein (Magyar Eszter Spitzer)

Hagyományosan a Vájérá hetiszakaszt Ábrahám hitének szemszögéből olvassuk: az idegenek befogadása, Szodomáért való könyörgése, Izsák megkötözése. De mi lenne, ha Sárát helyeznénk a történet középpontjába?

A „Dirshuni: Kortárs Női Midrás” című műben Rivkah Lubitch úgy képzeli el az Ákédát, mint Isten próbáját Sára számára. Egy angyal parancsot ad neki: „Vedd a fiadat, az egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és áldozd fel őt.” Sára visszautasítja: „Nem. Mert egy anya nem vágja le a gyermekét.” Amikor felébred, azt látja, hogy Ábrahám és Izsák eltűntek, és így imádkozik: „Tudom, hogy aki Isten nevében levágja a fiát, végül gyermek és Isten nélkül marad. Bocsáss meg Ábrahámnak, aki ebben tévedett. Kérlek, emlékezz, hogy egy anyának nem jutott eszébe, hogy feláldozza a fiát Istennek, és mentsd meg a fiút tőle.”

Lubitch Sárája újraértelmezi a szövetséget: nem feltétlen engedelmességként, hanem annak a megtagadásaként, hogy igazságtalan parancsokat kövessünk, még ha Isten nevében adják is ki őket. Ellenállása válik a valódi tzedáká u’mispat, azaz igazságosság és jogosság aktusává.

Ez az újraértelmezés rezonál a magyar zsidó modernitás történetével. A 19. században Budapest a reformzsidóság központjává vált. Löw Lipót (1811–1875), úttörő rabbi és tudós, magyar nyelven prédikált; a zsidók teljes állampolgári jogaiért szállt síkra; és átformálta a zsinagógai életet anyanyelvi prédikációkkal, modern építészettel és orgonazenével is. Hatása ma is látható a budapesti Dohány utcai zsinagógában, mely a manhattani Central Synagogue építészetét is inspirálta. Akárcsak Sára, Löw is ellenállt annak a feltételezésnek, hogy a szövetségi hűség behódolást kíván. Azt hangoztatta, hogy a zsidóság jövője az etikai megújuláson, az oktatáson és a magyar kultúrába való beilleszkedésen múlik.

De a történelem megszakította ezt a fejlődést. A Soá súlyosan  a magyar zsidóságot, a kommunizmus pedig elnémította a vallási életet. A holokauszt után sok európai városban az ortodox túlélők építették újjá a zsidó életet, így a főáram a vallásgyakorlás hagyománykövető irányzata felé tolódott. Magyarországon más volt a helyzet: mivel magát a vallásgyakorlást korlátozták, a haladó zsidó mozgalom, a neológia, megrekedt. A Löw által elképzelt fejlődés helyett a háború előtti állapotot konzerválta. Ma a neológ zsidóság a konzervatív mozgalomhoz tartozik, és hagyománykövetőbb gyakorlatot képvisel, mint amit Löw valószínűleg elképzelt.

És mégis, ahogy Sára hangja felemelkedik, hogy kijavítsa Ábrahám téves buzgóságát, úgy jelentek meg a kommunizmus 1989-es bukása óta Magyarországon progresszív közösségek – kicsi, de elszánt közösségek, mint a budapesti Szim Salom és Bét Orim -, hogy továbbvigyék Löw valódi örökségét. A befogadást, egyenlőséget és igazságosságot képviselik. Elutasítják azt az elképzelést, hogy a zsidóságot a múlt ismétlésével kell megőrizni. Ehelyett azt hirdetik, hogy a szövetség élő, dinamikus és etikai alapú, amely a pluralizmuson és nyitottságon keresztül újul meg.

Így nézve magyarországi progresszív zsidók Sára örökösei. Akárcsak ő, elutasítják a szövetség azon értelmezését, amely megszenteli az áldozatot vagy megkövült állapotban rögzíti a hagyományt. Ehelyett azt hirdetik, hogy Isten útja az igazságosság, a zsidóság feladata pedig a megújulás, és hogy az etika nélküli engedelmesség nem igazi szövetség.

1Mózes 18:19 azt tanítja, hogy Ábrahámot azért választotta Isten, hogy gyermekeinek tzedáká u’mispat-ot tanítson. Rivkah Lubitch midrása emlékeztet bennünket arra, hogy valójában Sára visszautasítása – és erkölcsi tisztánlátása – biztosítja Izsák jövőjét. Magyarországon a progresszív közösség igazságosságra és befogadásra épülő törekvései azok, amelyek ma megújítják a szövetséget.

Ábrahám és Sára gyermekének lenni azt jelenti, hogy elutasítjuk az élők feláldozását a téves hit oltárán, és helyette az igazságosság és jogosság szövetségét testesítjük meg. A magyar progresszív zsidóság tanúsítja, hogy még akkor is, ha a történelem megrekeszti a hagyományt, a megújulás lehetséges.

És mi velünk mi a helyzet? Mit jelentene az életünkben, ha hallgatnánk Sára ellenálló hangjára? Hogyan biztosítjuk, hogy zsidóságunk ne csupán megőrzésről szóljon, hanem bátor megújulásról is? Amikor a megfelelési kényszer nyomása alatt állunk, amikor a félelem csendre késztet bennünket – emlékszünk-e arra, hogy a szövetség igazságot követel?

A Tóra kihívása nem csupán Ábrahám próbája, hanem Sáráé is: visszautasítani az Isten nevében elkövetett erőszakot, kiállni az élet mellett, és ragaszkodni ahhoz, hogy a szövetség mércéje a tzedáká u’mispat. Minden nemzedéknek fel kell tennie a kérdést: egyszerűen csak örököljük a hagyományokat, vagy igazságossággal cselekszünk? Ismét elhallgattatjuk Sárát – vagy meghalljuk a hangját?