Az igazakat halálukban is élőknek nevezik

Rabbi Lea Mühlstein (Magyar Eszter Spitzer)

Az a szakasz, amely elbeszéli Sára halálát, „Hájé Szárá”, azaz „Sára élete” néven ismert. A paradoxon szándékos. A Tóra azt akarja, hogy megkérdezzük, mit jelent az, ha egy élet a halál után is folytatódik.

A Talmud Beráchot 18a ezt tanítja: „Caddikim bemitatam kru’im chajim – az igazak, még halálukban is, élőknek neveztetnek.” Tetteik továbbra is életet hoznak; látomásuk másokat is tovább éltet. Élőnek lenni a halálban azt jelenti, hogy valaki olyasmit épített, ami túléli saját éveit.

Sárára nemcsak személyes hite miatt emlékezünk, hanem azért is, mert ő teremti meg a szövetségi élet mintáját. Formálja azt az otthont, amely a zsidó nép mintájává válik: gyökereiben szilárd, mégis dinamikus és tökéletlen, erkölcsi és spirituális cél tartja össze. Nevetése, az igazságért folytatott küzdelme és Ábrahámmal való partnersége mindmáig visszhangzik. Története lezárul, de hatása nem. Hájé Szárá — Sára élete — annyit jelent: egy élet, amely tovább él.

A zsidó történelem során számos alak megtestesítette ugyanezt a tulajdonságot: tovább élnek azokban az intézményekben, eszmékben és közösségekben, amelyeket létrehoztak. Egy ilyen úttörő volt Lily Montagu (1873–1963), aki Claude Montefiore-ral és Israel Mattuck rabbival együtt megalapította a liberális judaizmust az Egyesült Királyságban.

Montagu, aki egy előkelő angol–zsidó családban született, úttörő vallási reformer és társadalmi aktivista lett. Ő volt az első nő, aki hivatalosan prédikált brit zsinagógában, merész tettként, amely újraértelmezte a nők spirituális vezetését a 20. század fordulóján. Hatása messze túlterjedt a szószéken: a dolgozó nők spirituális kiteljesedésének ügyét támogatta, szombat délutáni istentiszteleteket vezetett be, hogy a londoni West Enden dolgozó fiatal nők is részt vehessenek rajtuk. Munkája elérhetővé tette a zsidó imát azok számára, akiknek ez korábban nem fért bele az életükbe.

Montagu látomása azonban messze túlnőtt Nagy-Britannia határain. Egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy 1926-ban összehozta a világ különböző országaiból származó progresszív zsidókat, és megalapította a World Union for Progressive Judaism (WUPJ) szervezetét. Abban az időben, amikor a zsidó vallási tekintély szinte kizárólag férfiak kezében és hagyományos keretek között volt, ő nemzetközi együttműködést teremtett a reform- és liberális közösségek között, biztosítva, hogy közös eszméiknek kollektív hangja és szervezeti kerete legyen. Megértette, hogy az eszmék csak akkor maradnak fenn, ha otthont kapnak. Ahogyan Sára és Ábrahám együtt adtak a szövetségnek otthont és leszármazást, úgy Montagu gondoskodott arról, hogy a progresszív judaizmusnak élő kerete legyen, amely nemzedékről nemzedékre képes megújulni.

Motivációja legalább annyira volt spirituális, mint intézményi. 1899-es esszéjében, „A zsidóság spirituális lehetőségei ma” címmel, ezt írta:

„Sok éve növekszik az öntudat az angol zsidók között, és egymás között halkan elégedetlenségüknek adnak hangot lelki állapotuk miatt. […] Nekünk, angol zsidóknak bizonyosan nincs mentségünk az állandó közönyre és várakozásra. Saját érdekünkben kell újjáélesztenünk a judaizmust, és miután dogmáit kibékítettük az igazság és a szépség legmagasabb felfogásával, engednünk kell, hogy újra összekössön minket azzal az Istennel, aki gondoskodik rólunk.”

Ha a Beráchot 18a szerint az igazak „élők”, mert tetteik továbbra is gyümölcsöt hoznak, akkor minden progresszív mozgalmunk Montagu folytatódó életének részét képezi. Az intézmények olykor elvontnak tűnhetnek, mégis olyan tereket biztosítanak, ahol közösségeink életre kelthetik a judaizmust, megtöltve azt spiritualitással és jelentéssel. Ezek Ábrahám sátrának modern megfelelői: minden oldalról nyitottak, befogadók, és az őket lakó emberek éltetik őket.

Ma azok a mozgalmak tartják fenn Montagu örökségét, amelyeket ő segített formálni. Észak-Amerikában a Union for Reform Judaism (URJ) gondoskodik arról, hogy a progresszív zsidó értékek érvényesüljenek a közösségeken belül és azon túl. Európa-szerte az European Union for Progressive Judaism (EUPJ) erősíti a közösségeket Londontól Lisszabonig és Prágától Párizsig, biztosítva, hogy a korai liberális és reform úttörők szelleme továbbra is új kifejezést találjon. Ezek a mozgalmak mind azért léteznek, mert az előttünk járók nem elégedtek meg a kölcsönzött terekkel; ehelyett a sajátjaikat építették fel. Csak azért maradnak fenn, mert az új nemzedékek továbbra is megtöltik ezeket a tereket jelentéssel.

Ez az igazság különösen időszerű, ahogy közeledünk 2026-hoz, amikor a WUPJ a megalakulásának századik évfordulóját ünnepli. Száz évvel azután, hogy Montagu és munkatársai először gyűltek össze, hogy globális hangot adjanak a progresszív judaizmusnak, nemcsak látomásuk tartósságát, hanem annak megújulását is ünnepeljük majd. Ugyanebben az évben a brit reform- és liberális judaizmus egyesül egyetlen mozgalommá – élő tanúbizonyságként Montagu meggyőződésének, miszerint a zsidó életnek befogadónak, elvhűnek és haladónak kell lennie. A 2026 júniusában, Londonban tartandó ünnepség nem csupán történelmi megemlékezés lesz, hanem felhívás arra, hogy újra elkötelezzük magunkat azon munka mellett, amely életben tartja mozgalmainkat.

Ahogyan a Hájé Szárá hetiszakasz emlékeztet minket: az intézmények nem mozdulatlan emlékművek. A hit élő megtestesülései. Az igazak azért nevezhetők élőknek, mert értékeik továbbra is hatnak a világban. Sára élete folytatódott leszármazottaiban, akik tovább vitték a szövetséget. Montagu élete pedig minden liberális és progresszív zsidó közösségben folytatódik, amely az ő szellemében nyitja meg kapuit.

Ez a fennmaradás azonban nem magától értetődő. A mozgalmak és intézmények csak akkor élnek, ha az emberek céllal töltik meg őket. Ránk és a mi hajlandóságunkra van szükségük – hogy időt, energiát és szívet adjunk nekik. A mi nemzedékünk kérdése, vajon készen állunk-e fenntartani azokat a struktúrákat, amelyek minket tartanak fenn.

A Hájé Szárá hetiszakasz arra hív, hogy hitünket – Sáráéhoz hasonlóan – élő erőként őrizzük meg: ne nosztalgikus formában, hanem megújítva. Az élet igazi mércéje azoknak az életeknek a sora, amelyeket továbbra is táplál.