Ha így van, minek élek én? A sokféleségben létezés bátorsága

Rabbi Lea Mühlstein (Magyar Eszter Spitzer)

Rebeka kérdése végigvonul a szövegen: „Ha így van, minek élek én?” Teste az isteni ellentmondás színterévé válik. Két nemzet lakik benne, két jövő viaskodik a méhében. A Tóra képe, amelyet gyakran az elkerülhetetlen konfliktus próféciájaként olvasnak — amint azt a feminista zsidó teológus, Judith Plaskow tanítja —, a sokféleség kinyilatkoztatásaként is értelmezhető.

A Jewish Theology in Feminist Perspective („Zsidó teológia feminista nézőpontból”) című esszéjében Judith Plaskow azt írja, hogy a feminista teológia „egy tágasabb és gazdagabb lét-tapasztalatból ered, amelyet a hagyomány keretein belül, és ugyanakkor azzal szemben igyekszik kifejezni.” Munkássága során Plaskow amellett érvel, hogy a kinyilatkoztatás nem rögzített letét, hanem folytonos, közösségi munka — olyan folyamat, amely a korábban elnémított hangok bevonásával és a kreatív feszültségek megtartásával növekszik. Rebeka gyötrődése így nem átok, hanem küldetés. Benne egymásnak feszülő igazságok léteznek együtt; olyan szövetséget testesít meg, amely magában hordozza a feszültséget.

E nézőpontból tekintve Rebeka terhessége teológiai metafora a zsidó lét helyzetére olyan társadalmakban, amelyek kizárólagos lojalitást követelnek. Kérdése: „Ha így van, akkor miért is létezem?” — minden olyan közösség kiáltása, amely a hit és a nemzet, a hagyomány és a modernitás között rekedt.

Sehol sem vált ez a küzdelem olyan élessé, mint Franciaországban, a zsidó emancipáció bölcsőjében, majd később az intézményesített konformitás hazájában. Amikor Napóleon 1807-ben összehívta a Grand Sanhedrint, célja az volt, hogy a zsidókat hű francia állampolgárokként integrálja, miközben arra kényszerítette őket, hogy hitüket az állam logikájának megfelelően újradefiniálják. A Szanhedrin feladata tizenkét kérdés megválaszolása volt, amelyek azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy a judaizmus összeegyeztethető a Code Napoléonnal: házasságot kötnének-e nem zsidókkal? A polgári törvényeket követnék-e a halacha fölött? Szolgálnának-e a hadseregben?

Noha a Napóleon által feltett kérdések nem feltétlenül voltak mind jóhiszeműek, a zsidó közösség készséggel elfogadta Napóleon projektjét, amely arra irányult, hogy két nemzetet békítsen össze egyetlen testben: a Francia Köztársaságot és a zsidó népet. Integrációja azonban az autonómia árán valósult meg. E törekvésből született meg a konszisztóriumi rendszer, egy központosított struktúra, amelyet a zsidó vallási élet állami felügyelet alatti szabályozására terveztek.

Egy évszázaddal később Louis Germain Lévy rabbi (1866–1946), a Union Libérale Israélite de Paris (ULIP) egyik alapítója (1907), szembenézett ezzel az örökséggel. A Rue Copernic zsinagóga tisztelt tudósa és rabbija, Lévy arra törekedett, hogy egyszerre erősítse meg a francia identitást és a zsidó szellemi függetlenséget. A Köztársaság univerzalizmusával azonosult, ám ellenállt a Konzisztórium monopóliumának.

Lévy prédikációi és írásai arról tanúskodnak, hogy igyekezett a judaizmust olyan morális és racionális hitként értelmezni, amely összhangban áll a francia polgári értékekkel, de nem merül ki bennük. Úgy vélte, hogy a judaizmus életereje a gondolat szabadságát és a rituálé reformját feltételezi. A Union Libérale otthont adott azoknak a zsidóknak, akik lelkükben franciáknak érezték magukat, mégis olyan judaizmusra vágytak, amely nyitott a modernitásra, az egyenlőségre és az intellektuális őszinteségre. Ebben az értelemben Lévy Plaskow kinyilatkoztatásának vízióját valósította meg: a hagyományt úgy szólaltatta meg, hogy az kora nyelvén beszéljen.

Ám ahogyan Rebeka méhében, úgy a „nemzetek” kapcsolata továbbra is feszült maradt. A Konzisztórium a liberális zsidókat árulással vádolta; a liberális zsidók pedig a Konzisztóriumot stagnálással. Mindkettő azt állította, hogy nála van az igazi örökség. Franciaországban, akárcsak a Teremtés könyvében, a kérdés nem csupán az volt, ki fog uralkodni, hanem az is, hogyan létezhetnek egymás mellett anélkül, hogy a másikat megsemmisítenék.

Plaskow teológiája arra hív, hogy mindezt ne a megosztottság tragédiájaként olvassuk, hanem az élet jeleként. Olyan hit ez, amely képes ellentétes igazságokat hordozni, és még ma is élő. A francia zsidó történet, akárcsak Rebeka története, nem az egyik győzelméről szól a másik felett; sokkal inkább arról, hogy mind a polgári, mind a szövetségi kötelességek egyazon identitáson belül fennmaradnak.

Ma a francia liberális zsidó közösségek, a Judaïsme En Mouvement és a La Fédération du Judaïsme Libéral égisze alatt, a hagyomány és modernitás, a zsidó különösség és az egyetemes etika közötti híd szerepét töltik be. A nemi egyenlőség, a vallásközi párbeszéd és a republikánus értékek iránti elkötelezettségük olyan identitást tükröz, amely visszautasítja az egyoldalúságot.

A Toldot története arra ösztönöz, hogy megkérdezzük: mit kezdünk a bennünk élő feszültségekkel? Fenyegetésnek tekintjük-e őket az egységre nézve, vagy az élő szövetség jeleként? Rebeka küzdelmében és Franciaország hit és állampolgárság közti alkufolyamatában látszik, hogy az ellentmondás nem hiba, hanem az életerő feltétele.

Liberális zsidóként élni azt jelenti, hogy vállaljuk ezt a komplexitást — tudjuk, hogy a hit, az identitás és a hovatartozás mindig több irányba húz majd. Feladatunk nem az, hogy feloldjuk ezeket a feszültségeket, hanem hogy belső következetességgel együtt éljünk velük. Ahogyan Rebeka és a francia liberális judaizmus úttörői, úgy mi is állítjuk, hogy az isteni áldás abban rejlik, hogy hűen élünk a sokféleségben.