Embermentés egy összetört világban

Rabbi Lea Mühlstein (Magyar Eszter Spitzer)

A Vájigás hetiszakasz fordulópontja nem József önfelfedése, hanem az a mód, ahogyan saját szenvedését értelmezi. József nem tagadja, hogy sérelem érte. Ehelyett – amint arra Naomi A. Steinberg professzor rámutat The Torah: A Women’s Commentary című műben – az értelmező bátorság egy formáját valósítja meg: a sérülést felelősséggé keretezi át. Szavai nem a beletörődés vagy az áhítat hangján szólnak; tudatos kísérletet jelentenek arra, hogy ott kapcsolatot építsen, ahol az megszakadt. József az erkölcsi cselekvőképesség egy olyan formáját mintázza meg, amelyben az emlékezet nem törlődik el, hanem az élet szolgálatába áll.

Az a képesség, hogy a fájdalmat úgy tartsuk magunkban, hogy ne hagyjuk bosszúvá keményedni, áll a hetiszakasz középpontjában. József kijelentése – „Isten azért küldött engem ide előttetek, hogy életetek megmaradjon.” – nem teológiai magyarázat, hanem etikai újrakeretezés: annak választása, hogy a traumát kötelezettség forrásává alakítsa.

Európában 1943 októberében egy hasonló etikai újrakeretezés zajlott le, amikor a dán zsidókat az azonnali deportálás fenyegette. Már három éve éltek védetten a német megszállás közepette, amikor tudomást szereztek a nácik azon tervéről, hogy ros hásáná idején letartóztatják őket. Ami ezután következett, az az európai történelem egyik ritka pillanata, amikor egy egész társadalom megdöbbentő erkölcsi tisztánlátással cselekedett. Halászok, tanárok, orvosok, lelkészek, boltosok, szomszédok – hétköznapi polgárok ezrei – mozdultak meg napok alatt. Családokat rejtettek el otthonaikban, halászhajókon és csónakokon vitték át őket az Øresund-szoroson, és nem voltak hajlandók zsidó honfitársaikat feláldozni.

A dán mentőakció nem mitológiai hősök műve volt, hanem egy olyan népé, amely nem volt hajlandó feladni erkölcsi értékeit a megszállás alatt. Kevés történet szemlélteti jobban a cseh származású izraeli írónő, Ruth Bondy felismerését, aki – valószínűleg Albert Camus A pestis című művéből vett gondolat nyomán – egy mély igazságot fogalmaz meg. Szavai, németből fordítva, így hangzanak: „Nem a hősiességet kell keresnünk, hanem az emberi tisztességet olyan időkben, amikor tilos tisztességesnek lenni.” Bondy, aki túlélte Theresienstadtot és Bergen-Belsent, tudta, hogy végletes helyzetekben a legritkább emberi tett nem az önfeláldozás, hanem az állhatatosság: a kegyetlenséggel való együttműködés megtagadása akkor is, amikor az alkalmazkodás tűnik biztonságosabbnak.

József testvérei félelemmel telve állnak elé. A hagyományos logika szerint teljes joggal utasíthatta volna el őket. Dánia hasonlóképpen olyan helyzettel szembesült, amikor az önvédelem lett volna a legkönnyebb út. A dánok azonban vállalták a kockázatot az élet megőrzése érdekében. Ez a Teremtés könyvében megjelenő józsefi szemlélet modern megnyilvánulása: önmagunkat úgy tekinteni, mint akiket az élet megőrzésére bíztak.

1943-ban Dánia szinte teljes zsidó lakossága – több mint 7 500 ember – biztonságba jutott Svédországba a keskeny vizeken át. Ez az átkelés azonban csak az első lépés volt egy nagyobb folyamatban. Svédország szerepe ebben a történetben nem kevésbé jelentős, bár gyakran kevésbé hangsúlyozzák. Svédország, megőrizve háborús semlegességét, tudatos döntést hozott a dán menekültek befogadásáról és védelméről. A svéd hatóságok orvosi ellátást, munkavállalói engedélyeket, lakhatást és jogi státuszt biztosítottak. Az ország a háború végéhez közeledve humanitárius műveletek központjává is vált, mindenekelőtt Folke Bernadotte gróf vezette Fehér Buszok mentőakció révén, amely koncentrációs táborok foglyainak ezreit – köztük zsidókat – juttatta biztonságba svéd földre.

Ha Dánia a cselekvés pillanatát jelképezi, Svédország a helyreállításét: azt a teret, ahol a sebeket ellátták, a közösségeket újraszervezték, és az életet az első menekülés után is megőrizték. József fogalmaival élve: Dánia az előrelépésről hozott döntés, Svédország pedig azok életének fenntartása, akik túlélték a katasztrófát.

Ruth Bondy óvott a szelektív emlékezéstől – attól, hogy a történelmet pusztán borzalmaira vagy a jóvátétel pillanataira redukáljuk. „Az emlékezet nem lehet szelektív” – írta. – „Tartalmaznia kell a jóság szikráit éppúgy, mint a szakadékot.” A dán zsidók megmentése és svédországi befogadásuk ilyen szikrák: törékenyek, fénylők, erkölcsileg egyértelműek egy olyan időben, amikor a legtöbb választás morális kétértelműségbe burkolózott.

Ezek az események nem diadalittas hangulatot keltenek. Inkább arra emlékeztetnek, hogy a megmentés soha nem elvont fogalom. Az egyénektől és intézményektől függ, hogy vállalják-e a felelősséget a kiszolgáltatottakért. A mai Skandináviában kis progresszív zsidó közösségek gyűlnek össze Stockholmban, Koppenhágában és másutt – nem a hősiesség örököseiként, hanem egy olyan örökség csendes hordozóiként, amelyben az emberi cselekvőképesség fontosabb volt az ideológiánál.

A Vájigás hetiszakasz bibliai mintát kínál ehhez az erkölcsi cselekvőképességhez. József nem állítja, hogy szenvedése jó volt; csupán azt mondja, hogy az átélteket az élet szolgálatába kell állítani. Dánia és Svédország együtt ezt a felismerést valósította meg: a kegyetlenséggel szembesülve az élet megőrzését, a menekültek befogadását és a védelem terhének vállalását választották.

A hetiszakasz arra biztat, hogy felismerjük: az etikai felelősség gyakran válságos időkben születik meg. Az élet megőrzése ritkán látványos; konyhákban, halászkikötőkben, határátkelőkön és kórházi osztályokon hozott döntésekből áll össze. A dán és svéd történet erkölcsi ereje éppen hétköznapiságában rejlik – abban a csendes elszántságban, amikor cselekedni kellett.

Minden nemzedékben megörököljük a feladatot, hogy a megosztottságot közös felelősségvállalássá alakítsuk, és gondoskodjunk arról, hogy döntéseink a világot az élet felé mozdítsák.