BESÁLÁH

Dr. Walter Rothschild rabbi (Magyar Eszter Spitzer)

A Tórában vannak versek, melyeket gyakran figyelmen kívül hagyunk; nem tűnnek annyira drámainak, pedig fontosak. Ezek a versek időnként hajlamosak „leugrani” a lapról és szinte arcon csapni bennünket.
Egyik ilyen számomra a Kivonulás könyve 13:19. Izrael fiai nagy zűrzavarban, sietve nekivágnak a sivatagnak (NEM a szokásos útvonalon, a Via Maris mentén, a tengerparti úton), „És Mózes magával vitte József csontjait, mivel József megeskette Izráel fiait, mondván: Meg fog emlékezni rólatok Isten és akkor vigyétek el magatokkal csontjaimat innen.”
Ez természetesen a Teremtés könyve 50:24-26-ra utal, ahol József – aki néhány verssel, de sok évvel korábban elvihette apja testét, hogy a Hebronban lévő Mákpelában eltemessék – most, életének utolsó napjaiban ezt az esküt követeli tőlük, és kijelenti, hogy „Isten bizonyosan megemlékezik rólatok és kivezet benneteket ebből az országból abba az országba, melyet esküvel ígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.” Ennek következményeként, amikor meghal, „bebalzsamozták és koporsóba tették Egyiptomban.” (50:28)
Ha belegondolunk, lenyűgöző, hogy a következő három-négyszáz évben valaki valahol tudta, hol van ez a koporsó, és ez a tudás, valamint a hozzá fűződő ígéret generációról generációra szállt. Nem egy nagy piramisban, hanem bizonyára valahol egy sírban. Az „új Fáraó” a Kivonulás 1-ben közömbös minden híres előd iránt, de az izraeliták nem azok. Ők életben tartották az emléküket és a reményt. Ez a koporsó fizikai kapcsolatot jelent számukra az ősapákkal és a szövetséggel, és egyben a reményt is, a jövőre, a saját földjükön.

Amikor tehát Mózes magával viszi ezt a koporsót, az egyszerre jelképezi az új kezdetet és a folytonosságot a múlttal. A következő negyven év során a sivatagban, majd Izrael földjének Józsué vezetésével történt meghódításakor ez a koporsó valahol ott van (bár nincs külön említve), együtt a másik, híresebb ládával, benne a Sínai hegyről származó Tóra tábláival. Végső nyughelyére Józsué könyvének végén kerül (ami egy nagyon mellőzött könyv, bárcsak minden évben olvasnánk a Tóra hatodik könyveként, mert folytatja a Teremtés és a Kivonulás történetét). Józsué 24:32-ben: „József csontjait pedig, melyeket felhoztak Izraél fiai Egyiptomból, eltemették Sekhémben, azon mező telkén, melyet megvett Jákób Chamór, Sekhém atyja fiaitól száz keszítáért…” Ez is igazán csodálatos, hiszen azt jelzi, hogy évszázadokkal később is ismerték a helyet, a szerződést és a vételárat, így Jákob kedvenc fia nem apja mellett, a Mákpelában nyugszik, hanem abban a földben, amelyet apja oly sok évvel korábban megvásárolt… A szövetség kézzelfoghatóvá válik: a földre ígéretet kaptunk, mely részben vásárlás, részben hódítás által, de része lett a történelmünknek, és a mai napig is az.

És hol tartunk ma? Van földünk. Nagy részét készpénzért vásároltuk, például a Zsidó Nemzeti Alap révén, korábbi földtulajdonosoktól. Bármelyik „Kék Doboz” megmondaná, mely területeket vásároltuk a világ zsidó adományaiból, de azóta is történtek további vásárlások. Voltak területek, amelyeket egyszerűen benépesítettünk: sivatagot, senki földjét a Negevben vagy a Jordán völgyében, ahová zsidók érkeztek, hogy építsenek, gazdálkodjanak és éljenek. Más részeket meg kellett hódítani azoktól, akik tagadták és még most is tagadják a szövetségben kapott jogunkat, hogy ott legyünk. A viták dúlnak, és a Bibliából megtanulhatjuk, hogy ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Nekünk is, mint az egyiptomi izraelitáknak (lényegében az első „Diaszpóra”), életben kell tartanunk emlékezetünket és reményünket, és nem szabad hagynunk, hogy elbátortalanítsanak bennünket azok, akik mindkettőt tagadják.

De van itt még valami. Amikor ezt írom (2025 decemberében), hónapok óta zajlik egy hosszú és fájdalmas folyamat, hogy ne csak az élő túszokat, hanem a halottak, a meggyilkoltak maradványait is visszajuttassák Izraelbe. A nemzeti identitás részévé vált, hogy bármilyen megállapodás részeként követelni kell, hogy a csontokat egy ládába helyezve, Izrael földjére vigyék, és ott temessék el őket (vagy, ha más országból származnak, a saját hazájukban, a saját szertartásaik szerint tegyék). Ez fontos. Egy vállrándítással mondhatják egyesek: „A halottak halottak, kit érdekel, hol vannak a csontjaik?” – de a zsidók mások. Nekünk SZÁMÍT. Temetőket építünk, és meglátogatjuk a sírokat.

Történelmünk során sokaknak nem volt sírjuk: elégették, vízbe fojtották, elhamvasztották őket, vagy névtelenül haltak meg a megsemmisítő táborokban, halálgödrökben vagy halálmenetekben. Nincs mindenkinek sírja, de az emberek általában szeretnék, hogy legyen, hogy emlékezzenek rájuk, vagy egy felmenőjük sírját látogathassák.

Ez a hagyomány visszavezethető egy ősi bibliai alak mumifikált maradványaihoz, akinek koporsóját kihozták Egyiptomból, át a tengeren, a sivatagon keresztül a Szentföldre.

Dr. Walter Rothschild rabbit 1984-ben avatták rabbivá a Leo Baeck College-ban. A progresszív zsidó világ számos közösségében szolgált, jelenleg Berlinben, Németországban él.