Ki Tisa – Magyar
Ki Tiszá hetiszakasz – EUPJ
Ariel J. Friedlander rabbi (Magyar Eszter Spitzer)
A Ki Tiszá a Tóra egyik legdrámaibb hetiszakasza. Íve a csúcsponttól – amint a nép közvetlenül Istentől kapja meg a Tórát a hegytetőn – a bálványimádás mélypontjáig, az aranyborjú készítéséig ível. Isten haragja fellángol, Mózes azonban vitába száll Vele, és meggyőzi, hogy ne pusztítsa el Izrael fiait.
A szöveg szerint Mózes túl sokáig maradt távol. Az izraeliták látták és hallották a hegycsúcs feletti füstöt és mennydörgést, és halálra rémültek. Felkiáltottak Áronnak: „Kelj fel, készíts nekünk istent, aki járjon előttünk!”[1] A rabszolgaság nemzedékeken átívelő öröksége miatt visszatértek a berögzült mintáikhoz. Korábban csak a hatalom egyetlen formáját ismerték: az előttük álló rabszolgahajcsár alakját. Ez volt az az erő, amit felismertek. Saját biztonságérzetük miatt szükségük volt egy kézzelfogható bálványra, így született meg a borjú.
Isten látta, mi történt, és így szólt Mózeshez: „Most tehát hagyj magamra, hogy föllobbanjon haragom ellenük és megsemmisítsem őket, téged pedig hadd tegyelek nagy nemzetté.”[2] Mózes rámutatott, hogy a tervet ezen a ponton feladni hatalmas presztízsveszteség lenne.[3] Isten végül megkegyelmezett, az út pedig folytatódott.
Valóban hibáztathatjuk Izrael fiait, amiért ilyen ingatagok voltak, és már az út elején elveszítették a hitüket? Nehéz szilárdan hinni valamiben, ha nincs rá kézzelfogható bizonyíték. Mindig is úgy gondoltam erre, mint a felvilágosodás utáni ember állapotára – arra, ahogyan a ráció meghatározza a világról alkotott képünket. De néha az ész önmagában nem elegendő. Végtére is, ki tudná bizonyítani Isten jelenlétét? Hetiszakaszunk megmutatja, hogy ezeket a kérdéseket már sok nemzedékkel ezelőtt is feltették.
Könnyű az izraeliták reakcióját észszerűnek nevezni, különösen az átmenet állapotában, frissen megtapasztalt szabadságuk fényében. De mi a helyzet vezetőjükkel, Mózessel? Azt gondolnánk, aki látta az égő csipkebokrot és a csapásokat, kevésbé szorul kézzelfogható kapcsolódásra Istennel. Mózes azonban éppolyan esendő. Még azután is, hogy meggyőzte Istent, jelenjen meg felhőoszlopként a nép előtt; még azután is, hogy színről színre beszélt az Örökkévalóval, kényszert érez, hogy felkiáltson: „Engedd látnom a te dicsőségedet!”[4] Hetiszakaszunk emlékeztet rá, hogy még Mózes is vágyott valamire, ami megszilárdítja Istennel való kapcsolatát.
Isten azt felelte, hogy egy ilyen élményt egyetlen ember – még Mózes sem – élne túl. Végül mégis engedett, és hagyta, hogy Mózes megpillanthassa a hátát.[5] Ugyanígy felismerte, hogy az izraelitáknak is szükségük van valami konkrétumra, ezért utasítást adott a Szentély felépítésére.
Ennyi év után sokan közülünk még mindig küzdenek. Hogyan találhatunk kézzelfoghatóbb kapcsolatot Istennel? Létezhet-e hit bizonyíték nélkül? Úgy gondolom, mind az izraelitáknak, mind Mózesnek helyesek voltak az ösztönei. Érezni és tudni akartak. De hogyan gyűjtjük össze ezeket a tapasztalatokat? Először a testünkön keresztül, majd az elménk és a szívünk feldolgozza az érzékszervi információkat. Így vagyunk képesek megélni az élet örömeit, és így építünk lelki ellenállóképességet a fájdalom és a szenvedés idejére. A Ki Tiszá hetiszakasz rávilágít arra az elemi igényre, hogy kinyúljunk az ismeretlen felé, és megleljük Isten jelenlétét a világban.
De hol találkozunk Istennel?
Amikor reggel felébredsz, rácsodálkozol-e néha, hogy még mindig van levegő? Enélkül a testünk elpusztulna, mi mégis minden nap felébredünk. Észrevesszük ezt egyáltalán? Mennyi időt szánunk arra, hogy értékeljük azt, amit nem látunk, nem érinthetünk meg, és nem érzékelhetünk közvetlenül – mégis körülvesz és éltet minket? Hiszünk a levegőben, ismerjük, bízunk benne. Nem kérdőjelezzük meg.
Lehetséges-e, hogy miként a levegő táplálja és fenntartja testünket, az »Isten« mindannak a neve, ami lelkünket élteti? Sokat tudunk fizikai jóllétünkről, és arról, hogyan szül szeretetet és kapcsolódást az öngondoskodás. De mit tehetünk a lelkünkért? Itt kezdődik a találkozás. Apró lépésekkel.
Ezen a szombaton arra hívlak, tölts valódi, minőségi időt egy számodra kedves emberrel. Figyelj rá igazán, és érezd meg a kapcsolat erejét. Smá Jiszráél. Ez egy szent pillanat. Ahogy Martin Buber tanítja: Isten a „kettőnk közötti térben”[6] lelhető fel.
Shabbat Shalom!
Ariel J. Friedlander rabbit csodálattal és hálával tölti el, hogy idén májusban ünnepli rabbivá avatásának 30. évfordulóját. Progresszív hitközségekben szolgált és zsidóságismeretet tanított Észak-Amerikában, az Egyesült Királyságban és Európa-szerte. Az olaszországi Modenában él partnerével, Lucia Liorral és Sara nevű macskájukkal.
[1] עֲשֵׂה־לָ֣נוּ אֱלֹהִ֗ים אֲשֶׁ֤ר יֵֽלְכוּ֙ לְפָנֵ֔ינוּ
2Móz32:1
[2] 2Móz32:10
[3] „Miért mondják az egyiptomiak, szólván: vesztökre hozta ki őket, hogy elveszítse őket a hegyek között és kiirtsa őket a föld színéről? – Térj vissza fellobbanó haragodból és vedd meggondolóra a népednek szánt balvégzetet.” 2Móz32:12
[4] 2Móz3:18
[5] „Azután eltávolítom kezemet és láthatsz engem hátulról, de arcom színe nem látható.” 2Móz33:23
[6] “Das Zwischen”, egy gondolat, amelyet Buber írásainak nagy részében tárgyal, pl., I and Thou (1923.)
