Bó

Menno ten Brink rabbi (Magyar Eszter Spitzer)

A kilencedik csapásban Egyiptomra boruló sötétség tapintható volt. Mózesnek ki kellett nyújtania a karját az ég felé, és akkor Egyiptomot három napra sötétség borította be. Az a mély sötétség, a hosékh al erec micrájim ve-jámés hosékh (…), olyan mély volt, hogy tapinthatóvá vált.

Lo ráú ís et áchív, ve-ló kámu ís mitáchtáv, slóset jámim, ulechol bné Jiszráél hájá ór bemosvotám (2Móz10:22–23). „Nem látta az ember az ő testvérét és nem mozdulhattak el helyükből három napon át, de Izráel minden gyermekének világosság volt otthonában.”

Különböző magyarázatok léteznek arra a sötétségre, amely megelőzte a tizedik csapást: az egyiptomi elsőszülöttek halálát.

Egyesek szerint teljes napfogyatkozás volt. Ez azonban általában nem tart három napig, csak néhány percig. A kommentátorok a vejámés hosékh szavakat úgy magyarázzák, mint egymástól való eltávolodást (mash, mush = visszahúzódni, elvonulni), a sötétség egyre komorabbá és nyomasztóbbá vált. Ibn Ezra több lehetőséget is ad erre a szóra: mush jelentése lehet érinteni, tapintani, érzékelni, illetve elmozdulni valahonnan. Vagy olyan sötétség, amely annyira sűrű volt, hogy a fény nem tudott áthatolni rajta. Lehetett ez szó szerinti sötétség? Egy másik magyarázat szerint a Santorini szigetén történt vulkánkitörés következménye volt i. e. 1500 és 1600 között. Ez a magyarázat tudományos szempontból értelmezi a tíz csapást. A háromnapos sötétséget egy chamszin, azaz sivatagi vihar is okozhatta, amely gyakran sújtja Egyiptomot (és Izraelt), a Szaharából érkező, mindent elsötétítő homokkal, melyen a napfény nem tudott áthatolni.

De hogyan volt lehetséges, hogy az egyiptomiak ebben a fullasztó sötétségben voltak, miközben Gósen földjén, az izraeliták között világosság volt? Nem mindent kell szó szerint érteni, amit a Tóra leír, és mi, liberálisok, gyakran keressük a szöveg pshat [a szó szerinti, egyszerű jelentése] mögötti jelentést; a metaforikus jelentés vajon tényleg metafora?

Nagyon szimbolikusan, ám nagyon tömören kifejezve a Tóra arra utal, hogy az egyiptomiak közötti tapintható, sűrű sötétség miatt az egyik ember nem látta a másikat. Ez volt a helyzet Egyiptomban. Metaforikusan: az ember már nem emberi lényként, egyenrangúként tekintett a másikra, hanem alacsonyabb rendűként, rabszolgaként, az uralkodók kezében lévő eszközként. Ez spirituális, etikai és erkölcsi értelemben áthatolhatatlan sötétség. A rabszolgamunka természetessé vált, már nem ismerték más életformát; ez egyaránt igaz volt az egyiptomiakra és az izraelitákra, a rabszolgasorban élőkre is. Az egyiptomiak már nem látták, hogy a többiek is emberek.

A héber rabszolgákat fizikailag és lelkileg annyira kizsigerelték, hogy már nem éreztek késztetést a fejlődésre. Kimerültek a hosszú ideig tartó, kilátástalan rabszolgamunkában. Ami egyben a biztonságot is jelentette. Ételük és italuk megvolt az életben maradáshoz, és azt sem tudták, hogy másképpen is lehet élni; nem tudták, mit jelent a szabadság. A rabszolgák és a rabszolgahajcsárok együtt éltek a sűrű sötétségben.

Azok az emberek, akik szó szerint nem látják a másikat, és képtelenek tenni azért, hogy a világ jobb legyen azáltal, hogy a másik szabadságát segítik, inkább korlátozzák azt. Ez így maradt egészen addig, amíg Mózes, akit Isten küldött, felvállalta a vezető szerepet, hogy másféle fényt gyújtson a nap elsötétítésével. Mózes, aki a fáraó udvarában nevelkedett, nagyon jól tudta, mit jelent a szabadság, de azt is, mit jelent a rabszolgaság.

A sötétség, a kilencedik csapás, rendkívül szimbolikus kifejezése a szabadság és a rabszolgaság, a fény és a sötétség közötti ellentétnek. A sötétség nem abból fakadt, hogy a nap már nem sütött, hanem egy mély, belülről, magukból az emberekből jövő sötétség volt. Az a spirituális állapot, amelyben éltek. A kilencedik csapás arra szolgált, hogy megmutassa Fáraónak: az ő istenei nem istenek. Egyiptom legfontosabb és leginkább tisztelt istensége Ré volt, a napisten. Gyakran a világ teremtőjének és az ég és a föld urának tekintették. Ő testesítette meg a nap erejét és a nappal és éjszaka körforgását. Ez a napisten most elsötétült. Volt egy másik Isten, akinek hatalma volt elhomályosítani Rét. Fáraó neve Ramszesz volt: az egyiptomi meszesz jelentése „fia valakinek”: a napisten Ré fia, meszesz, ahogyan Mózes nevében is. A fáraót Ré isteni fiának tekintették. A kilencedik csapásban az ő apja elsötétült. Amikor a nap eltűnt, kiderült, hogy van egy hatalom, amely Rénél és az ő fiánál, Fáraónál is nagyobb.

A tizedik csapás közvetlenül a kilencedik után következett. Ha már nem látod, hogy a másik ember is ugyanolyan emberi lény, mint te magad, a társadalom végül elpusztul. Ezt mutatta meg a tizedik csapás, az egyiptomi elsőszülöttek halála. Ez annak a mély sötétségnek a közvetlen következménye, amelyet az emberek egymásra zúdíthatnak, ha egy önjelölt istenben vagy uralkodóban hisznek. Ezt látjuk minden diktatórikus rendszerben. Egyik ilyen rendszer sem marad fenn véglegesen, mert az emberben ott él a szabadság belső vágya: a gondolat, a hit és a létezés szabadságának vágya. Ez az a szabadság, amelyet minden évben Pészachkor ünneplünk. A széderen ezt énekeljük: ávádim hájinu, leFáró bemicrájim – rabszolgák voltunk Fáraó Egyiptomának elnyomásában. Átá bné chorin, de most szabadok vagyunk.

Mély sötétség akkor támad, amikor kizárjuk a szabadság igazi fényét.

Az izraelitáknak ezután le kellett ölniük egy bárányt, amely az egyiptomiak számára istenség volt, és a vért mindenki számára láthatóan az ajtófélfákra kellett kenniük. Megszabadultunk egy olyan társadalomtól, ahol a másikat elnyomják, mert a vezetők isteneknek tekintik magukat.

Sajnos még ma is vannak ilyen társadalmak a világban. Mindig tekintsünk a másikra emberi lényként, nézzünk a szemébe, még akkor is, ha nem értünk egyet egymással. Együtt kell észben tartanunk, hogy mi bné chorin, a szabadság gyermekei vagyunk. Az emberi találkozásokban találkozunk Istennel.

Menno ten Brink rabbi az Amszterdami Liberális Zsidó Közösség (LJG) rabbija. Az EUPJ tiszteletbeli örökös elnöke.