Tetzaveh – Magyar

Sandra Kviat rabbi (Magyar Eszter Spitzer)

וְעָשִׂ֥יתָ בִגְדֵי־קֹ֖דֶשׁ לְאַהֲרֹ֣ן אָחִ֑יךָ לְכָב֖וֹד וּלְתִפְאָֽרֶת׃
„Készíts szent öltözéket testvérednek, Áronnak, méltóságul és díszességül.” (2Móz 28,2)

Vagy ahogy Polonius mondja a Hamletben: „Mert a ruha jellemzi emberét” (I. felvonás, 3. szín).

Mit jelent alázatosnak lenni, vagy alázatot mutatni? Miben mutatkozik meg a méltóság? Zsidó nézőpontból az alázat nem más, mint önmagunk teljes megismerése és elfogadása: tudatosan tisztában lenni a képességeinkkel, és vállalni mindazt, amit elértünk – anélkül, hogy hagynánk az egónkat elhatalmasodni, vagy hogy betolakodnánk mások terébe, átlépve az ő szerepük és hatáskörük határait.

Alan Morinis zsidó tanító izgalmas meghatározást ad az ánává (alázat) fogalmára: szerinte ez „a jogos helyünk elfoglalását” jelenti, legyen az fizikai, érzelmi, lelki vagy anyagi értelemben. Alázatosnak lenni egyszerre jelenti azt, hogy előlépünk, amikor szükség van ránk, és teret foglalunk, amikor az a helyes – ugyanakkor hátralépünk, amikor nem mi következünk, vagy amikor másoknak kell teret adni.

Mózest a hagyomány a föld legjámborabb emberének tartja, ami elég érdekes megfogalmazás. A Tóra történeteiből az derül ki, hogy az alázat lényege az önérdek mellőzése. Mózes nem azért lett az izraeliták vezetője, mert hatalomra vagy dicsőségre vágyott (vagy netán a vele járó viszálykodásra, a brojgeszre). Azért lépett elő, mert felkérték rá, és felismerte sajátos helyzetét: ő volt az egyetlen, aki nem élte át a rabszolgaságot, ezért neki kellett betöltenie a vezetői szerepet.

Ebben a kontextusban az alázat és a szerénység jól érthető fogalmak. Nehezebb azonban felfogni, hogyan fér ez össze Áron főpapi öltözékének részletes, pompás leírásával a Tecávé hetiszakaszban. Nehéz elsőre alázatot vagy szerénységet felfedezni azokban a fejezetekben, amelyek Áron fényűző ruházatát sorolják:

„…Ezek a ruhák, amelyeket készítsenek: Melldísz, éfód, köpeny és szegélyes szövésű köntös, süveg és öv és készítsék el a szent ruhákat fivéred, Áron és fiai számára, hogy papokká legyenek avatva nekem… legyen, aranyból, kékbíborból, pirosbíborból, karmazsinból és sodrott bisszusból…” (Részletek a 2Móz 28-ból).

És arany – rengeteg arany: tiszta aranyból fonott láncok, aranyzsinórok, aranycsengettyűk és arany gránátalmák a szegélyen. Ne feledkezzünk meg a palástját díszítő drágakövekről sem.

A hetiszakasz egyik legerőteljesebb képe, amikor Áront egy nyilvános, ragyogó ceremónia keretében főpappá szentelik – ő lesz az izraeliták képviselője és szószólója az Örökkévaló előtt.

A díszes szertartás során szó szerint „felruházzák”: rétegről rétegre öltöztetik a jelképekkel teli, rituális ruhadarabokba, majd hosszú és bonyolult áldozati szertartások következnek. Ehhez legközelebb talán egy királyi koronázás pompája áll, leszámítva a feláldozott és elégetett bikák, kosok, bárányok és kovásztalan kenyerek illatát.

A főpapi rituálé egy nagyobb közösségi projekt része: az új nemzet szent terének kialakítását szolgálja. Ugyanakkor, ez éles ellentétben áll azzal, amit a pusztai életről gondolnánk. Érdekes, hogy a sivatagba menekült, a szabadság alapjait – saját idejük, szabályaik, értékeik és társadalmi szerkezetük feletti uralmat – épp csak tanuló népnek ennyi aranyra és csillogásra van szüksége ahhoz, hogy Áront elismerjék vallási vezetőjüknek. Vagy talán mégsem olyan furcsa dolog ez: a különleges pillanatokhoz különleges ruhák és szimbólumok kellenek – és ki ne örülne egy kis csillogásnak?

Ha azonban figyelmesen olvassuk a szöveget, feltűnik, milyen súlyt hordozott magán Áron: a rengeteg arany, drágakő és szövet elképesztően nehéz lehetett. Szó szerint a vállára nehezedtek az általa képviselt nép szimbólumai. Ez a rituálé egyik lehetséges olvasata. Könnyen elvakíthat minket ennek az ősi „vörös szőnyeges eseménynek” a fénye, de a funkciója sokkal mélyebb volt, mint a mai hasonló eseményeké. A főpapi szertartás nem Áron személyének felmagasztalásáról szólt; ez nem az ő Oscar-gálája volt, nem a figyelem középpontjába kerülés lehetősége. Ő belépett egy szerepbe. Egy feladatot vállalt el, mérlegelve, hogyan tudja népét segíteni és képviselni ebben a tisztségben.

Fennállt persze a veszély, hogy megfeledkezik a felelősségéről. Talán ezért volt az öltözete ennyire díszes, jelképes és nehéz, és ezért írták rá a tizenkét törzs nevét, valamint azt, hogy „Szent az Örökkévalónak”. Szerepe és ruhái a Szentélyhez tartoztak, nem a sajátjai voltak; emlékeztetőül szolgáltak önmaga, az Örökkévaló és az izraeliták számára. Ezek a szent „munkaeszközök” arra intették: feladatot lát el, nem önmagát szolgálja, és nem a saját dicsőségét keresi. Arra is emlékeztették, hogy amikor főpapi döntéseket hoz, korlátoznia kell önmagát, hogy helyet hagyjon másoknak. Állandó figyelmeztetés volt ez a „se többet, se kevesebbet” elvére: mennyit vihet bele énjéből a szerepbe, és hogyan szorítsa háttérbe az „én”-t a „mi”, a közösség javára.

Mennyire tudjuk ma megtalálni az egyensúlyt? A globális kultúra erőteljesen hirdeti az individualizmust – gyakran szórakozásnak vagy játéknak álcázva –, hogy észrevétlenül azt tanítja: csak a saját igényeink és érvényesülésünk számít. A végső cél a győzelem és a dobogó legfelső foka. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha a valóságshow-k többsége nem a versengésre, az „egy nyer, a többiek veszítenek” elvére épülne.

És mi a helyzet az ánávával a saját életünkben? Milyen gyakran ismerjük el mások szerepét, akár a munkahelyen, akár otthon? Mi emlékeztet minket arra, hogy csak a nekünk járó teret foglaljuk el?

Ha az alázatot olyan pozitív erőnek tekintjük, amely képes jobb társadalmat építeni, formálni vezetőinket és segíteni bennünket a mindennapokban, akkor hogyan gyakorolhatjuk tudatosan ezt önmagunkban, a közösségeinkben és a tágabb világban?

A pusztában, a rabszolgaságból szabadult izraelitáknak közösen kellett nemzetet építeniük. A Szentély felépítése remek eszköz volt arra, hogy a különböző törzsek tagjai együtt dolgozzanak egyetlen cél érdekében. Ebben a törekvésben élhették át először, mit jelent szabad emberként alkotni, és saját önkéntes hozzájárulásuk révén megtapasztalták a tiszteletet és megbecsülést.

A Szentély közös felépítése és a papok díszes ruhái állandó emlékeztetők: a közösség (és a társadalom) építéséhez közös projektekre és ánávára van szükség – annak tudatában, hogy mekkora tér illet meg mindannyiunkat. A papok felavatása nem Áron dicsőítése volt, hanem az alázat leckéje és mindannyiunk közös teljesítményének ünnepe.

Se több, se kevesebb.

Sandra Kviat rabbi a dániai Koppenhága zsidó közösségében nőtt fel, 2011-ben avatták rabbivá a Leo Baeck College-ban, ezzel ő lett Dánia első női rabbija. Felmenői között dán és svéd ősök egyaránt megtalálhatók; ezt a sokszínű örökséget viszi tovább londoni közösségi munkájában, a Crouch End Chavurah tagjaként, valamint részmunkaidőben az Edgware and Hendon reform zsinagógában.