Meglátni, amit szem elől tévesztettünk

Akiva Weingarten rabbi (Magyar Eszter Spitzer)

A Váérá hetiszakasz egy figyelemre méltó isteni kijelentéssel kezdődik:

„És megjelentem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, mint Mindenható Isten, de ezen a nevemen: Örökkévaló nem ismertettem meg magamat velük.” (2Móz 6:3)

Ebben a versben a kinyilatkoztatás nem egyetlen pillanat, hanem táguló kör. Az ősapák valamit tudtak Istenről; Izráel Egyiptomban arra kap meghívást, hogy valami mélyebbet ismerjen meg; a Szináj-hegynél ez a tudás tovább bővül. Más szóval a judaizmus folyamatosan, egymásra épülő rétegeken keresztül növekszik, miközben a látókör egyre szélesedik.

Mégis, a Váérá azonnal szembesít bennünket az ellenkező folyamattal, hogy miképpen válunk képtelenné a tisztánlátásra.

„De ők nem hallgattak Mózesre lehangoltság és nehéz rabszolgaság miatt.” (2Móz 6:9)

A Tóra rámutat egy spirituális valóságra, amely fájdalmasan ismerős a zsidó közösségek számára egész Európában: az emberek nyomás alatt élnek – gazdasági nehézségek, politikai szorongás, valamint a zaklatástól vagy az antiszemitizmustól való félelem terheli őket –, és már azokat a szavakat sem hallják meg, amelyek felszabadítanák őket. A trauma beszűkíti a belső világot, és vele együtt a látókört is.

A kettős válság: Fáraó kemény szíve és Izráel megtört lelke

A Váérá nagyrészt Fáraó kemény szívével foglalkozik. A hetiszakaszban hétszer keményedik meg a szíve: néha Isten által, néha önmaga által, néha pedig a hatalom természetes tehetetlensége miatt.

Ahogy Fáraó megtagadja, hogy elengedje a népet, visszatükröződik abban, hogy ők pedig képtelenek elhinni, hogy valaha is szabadok lehetnek.

A Baál Sém Tov úgy tanította, hogy a Yetzer Hara az embert gyakran atzvutba, szomorúságba viszi azáltal, hogy elhiteti vele: vétkezett, és ettől kezdve az ember már nem hisz a változás lehetőségében. Ezt a dinamikát ma is látom az európai zsidó közösségekben: kis közösségekben, amelyek belefáradtak az évtizedes újjáépítésbe, és váratlanul fellángoló antiszemitizmussal vagy demográfiai hanyatlással szembesülnek. A veszély nemcsak a világ „Fáraóinak” ellenségességében rejlik, hanem abban a belső kimerültségben is, amely elfeledteti velünk, mire vagyunk hivatottak.

De Isten újra megjelenik – „Váérá”, éppen ott

Ebben a helyzetben Isten azt mondja: „Váérá, megjelentem.”

A kinyilatkoztatás nem akkor történik, amikor Izráel spirituálisan felkészült, hanem éppen akkor, amikor a leginkább összetört. Isten akkor találkozik velük, amikor a látásuk a leghomályosabb.

Ez talán a hetiszakasz egyik legfontosabb felismerése:
az az Isten, akit az ősapák csak részben ismertek, teljesen jelen lesz egy olyan generáció számára, amely alig kap levegőt.

A kinyilatkoztatás tehát nem spirituális teljesítmény jutalma.

Ez az isteni szolidaritás megnyilvánulása.

Gyakran eszembe jut ez, amikor kis európai közösségeket látogatok: egy minjánt, amely péntek este éppen csak összejön; egy ötfős csoportot, amely az egész régióból érkezett, Bar/Bat Micvára készülő tanulókból áll. És mégis, ezekben a szerény termekben megjelenik valami a „Váérá”-ból: egy jelenlét, amely nem a külsőségektől függ.

A csapások: A rend felborulása, mint kinyilatkoztatás

A tíz csapás a Váérá-ban kezdődik, és bár nyugtalanítóan erőszakosak, teológiai üzenetet hordoznak: a valóságot meg kell zavarni, hogy új látás váljon lehetővé.

Amikor a Nílus vérré válik, a Tóra azt mondja:

„Az egyiptomiak nem ihattak vizet a folyamból.” (2Móz 7:21)

Ez nem csupán büntetés, hanem a folyamat megszakítása. Egy olyan rendszerben, amelyben az elnyomás normává vált, először fel kell borítani a megszokott rendet. A felborult rend tudatosságra kényszerít.

Esetünkben a csapásokat olyan pillanatok metaforájaként látom, amelyek kizökkentik a társadalmakat a fásult közönyből. A növekvő antiszemitizmus, az identitásról szóló nyilvános viták, menekültválságok, polarizáció – egyik „csapás” sem üdvözlendő, de felszínre hozzák azokat a problémákat, melyekről korábban nem vettünk tudomást. Európát arra kényszerítik, hogy szembenézzen liberális ígéreteinek korlátaival.

A kérdés nem az, hogy eljön-e ez a pillanat, hanem az, hogy Fáraóhoz hasonlóan elszigetelődünk, vagy úgy, ahogy végül Izráel tette: a nehézségekben meglátjuk a lehetőséget a változásra.

A megszokás veszélye: Mózes és Áron Fáraó előtt

Egy részlet, amelyet gyakran figyelmen kívül hagynak, Mózes és Áron közötti dinamika. Amikor Áron ledobja a botját, és az kígyóvá változik, az egyiptomi varázslók lemásolják a mutatványt. De aztán:
„Áron botja elnyelte az övéiket.” (2Móz 7:12)

A vers midrási olvasata szerint a bot visszaváltozik bottá, mielőtt elnyeli a többiekét. Más szóval, a felszabadulás nem látványosságot, hanem hitelességet igényel. A zsidó jövőt nem az biztosítja, ha jobban teljesítünk másoknál, hanem ha mélyebben önmagunk maradunk.

Európai környezetben ez kulcsfontosságú üzenet. A zsidó közösségek gyakran érzik a nyomást, hogy „indokolják” jelenlétüket – kulturálisan, politikailag, esztétikailag –, mintha az asszimiláció lenne az elfogadás ára. De a Váérá azt tanítja, hogy a felszabadulás akkor történik, amikor visszatérünk valódi önmagunkhoz, és finoman, de magabiztosan elnyeljük azokat a narratívákat, amelyek csökkenteni próbálnák értékünket.

Egy európai olvasat: Újra megtanulni látni egymást

A Váérá hetiszakasz a látás képességének visszaadásáról szól: Isten megmutatja isteni mivoltát, Izráel újra képes lesz meglátni a reménysugarat, Fáraó pedig megtagadja, hogy emberként tekintsen az általa rabszolgasorba taszítottakra.

Európa ma azzal küzd, hogy a saját látása válságban van. A polarizáció buborékokat hoz létre; a félelem torzítja az észlelést; a közösségek elbeszélnek egymás mellett. A zsidó közösségek úgy érzik, megfigyelik, de nem látják őket; jelen vannak, de nem értik meg őket.

A Váérá hetiszakasz kihívás elé állít bennünket: Ahol a spirituális vagy társadalmi elnyomás miatt hallani sem lehet, ott valakinek újra meg kell szólnia. És ahol a szívek megkeményedtek, valakinek először meg kell lágyítania a szívét.

Erre Mózes a példa. Ismételt kudarcai ellenére visszatér Fáraóhoz. Annak ellenére, hogy Izráel képtelen meghallgatni, újra megszólal. A kitartás, nem a tökéletesség, az, ami előre viszi a történelmet.

Végül: A látást választani 

A Váérá arra hív bennünket, hogy lassú, kitartó jövőképet építsünk – olyat, amely meglátja a lehetőségeket akkor is, amikor a pillanat kilátástalannak tűnik. Az európai zsidó élet számára ez azt jelenti, hogy továbbra is magabiztosan építünk, tanítunk, befogadunk és új zsidó közösségi tereket hozunk létre, még akkor is, ha a közösségek kicsinek vagy kimerültnek érzik magukat.

A kinyilatkoztatás nem a múlt ajándéka: a jelen gyakorlata.

Ahogy Isten mondja a hetiszakasz elején:

„Váérá, megjelentem.”

Tanuljuk meg észrevenni, ami előttünk megjelenik, és engedjük, hogy megújult látásunk személyesen és közösségként is a bezártságból a szabadság felé vezessen bennünket.

Rabbi Akiva Weingarten a németországi Drezdában szolgál, korábban pedig a svájci Bázelben a Migwan liberális közösség rabbija volt. Az izraeli Bnei Brak-i és a berlini Haichal Besht zsinagógák, valamint a drezdai Besht Jesiva alapítója.