A jövőért összegyűlve

Rabbi Lea Mühlstein (Magyar Eszter Spitzer)

A Teremtés könyvének végén az elbeszélői perspektíva kitágul. Egy olyan könyv után, amelyet törések és megbékélések formáltak, Jákob utolsó cselekedete a Vájehi hetiszakaszban nem az, hogy fiait külön-külön áldja meg, hanem hogy összehívja őket. A kettős felszólítás, a he’asfu („gyűljetek össze”) és a hikavtzu („álljatok egybe”), döntő fordulatot jelez. A szövetség jövőjét nem magányos hősök fogják hordozni. Egy olyan nép fogja alakítani, amelynek tagjai megtanulnak kiállni egymás mellett, még akkor is, ha történetük, temperamentumuk és sorsuk különböző.

Jákob szavai nem jóslatok a modern értelemben. Feladatkijelölések. Mindegyik fiú olyan jövőképet kap, amelyet jelleme, erősségei és kudarcai formálnak. Jövőik különbözőek, egyenetlenek és tökéletlenek. A pillanat jelentése azonban nem az áldások egyediségében, hanem közös jövőképükben rejlik. A fiaknak hallaniuk kell egymás sorsát ahhoz, hogy a sajátjukat megértsék. Jákob nem térképet ad nekik, hanem egy kollektív felelősséget, amelyet csak együtt lehet vállalni.

Ez a jelenet visszhangzik az európai progresszív judaizmus jelenében. A Teremtés könyvéről írt kommentárjaim során egy olyan kontinensen utaztunk végig, amelyet sokféleség és töredezettség jellemez. Egyes régiók pusztítást éltek át; mások rejtőzködést; megint mások elnyomást; és voltak olyanok is, ahol bátor megújulás történt. Egyik történet sem volt azonos a másikkal, mégis mind olyan közösségeket írt le, amelyek egy összetört múlt darabjaiból építették újjá a zsidó életet. Ahogy Jákob fiai a Vájehi hetiszakaszban, az európai zsidó közösségek különböző történelmi háttérből emelkedtek ki, de ma ugyanazzal a kérdéssel szembesülnek: mi következik ezután, és hogyan építjük fel együtt?

A német–svéd zsidó költő, Nelly Sachs, aki a holokauszt idején az európai pusztítás lángjaiból írt, határozottan rámutatott közös jövő építésének feladatára. Egyik háborús versében ezt írja: „A múlt fájó lábain megyünk a jövő felé.” Ez egy olyan nép képe, amely szétszórt ösvényekről gyűlt össze, sebekkel tarkítva, mégis tovább haladva. Sachs nem dicsőíti a szenvedést. Megnevezi annak súlyát. Jövőképe azonban nem rezignált. Sachs számára a jövő felé haladás erkölcsi döntés, elköteleződés az élet mellett a katasztrófa után.

Ez az elköteleződés évtizedek óta meghatározza a progresszív zsidóságot Európában. A kontinens egészén a közösségek nem a múlt eltörlésével építették újjá magukat, hanem azzal, hogy nem engedték, hogy az határozza meg lehetőségeiket. Minden közösségnek megvoltak a maga „fájó lábai”: a holokauszt, a kommunizmus alatti elhallgattatás, az állami kontoroll vagy a kényszerasszimiláció öröksége, a rejtett identitások csendes traumája. Mégis ezekből a történetekből születtek olyan intézmények, vezetők és közösségek, amelyek ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsidóság megújítható nyitott, etikus és mindenki számára hozzáférhető módon.

Ma egy új Vájehi-pillanatot élünk. A poszt-COVID Európa váratlan jelentéséhséget hozott felszínre. Olyan emberek, akik korábban kívülállók voltak, közösséget, tanulást és rituálét keresnek. A növekvő antiszemitizmus sokakat arra késztetett, hogy visszatérjenek a zsidó térbe, nem félelemből, hanem a kapcsolódást és szolidaritást keresve. Ezzel párhuzamosan új csoportok alakítják át az európai progresszív tájat. Az európai városokba költöző izraeliek spirituális elvárásokat és kulturális jártasságot hoznak magukkal. Az olyan helyeken, mint Grúzia, Litvánia és Ciprus, a feltörekvő közösségek  kreatív módon kapcsolnak össze helyi zsidókat, visszatérőket és újonnan érkezőket.

Ezek az elmozdulások nem tüntetik el a kihívásokat: a demográfiai törékenységet, a politikai instabilitást és az elismerésért folytatott küzdelmet több országban. A Vájehi hetiszakasz logikája szerint azonban a kihívások nem adnak okot a kétségbeesésre. Sokkal inkább felelősségvállalásra ösztönöznek. Jákob nem idealizálja fiait. Rámutat korlátaikra és nehéz jövőjükre. Mégis összehívja őket, mert a szövetségi feladat nagyobb bármelyiküknél. Jövőjük azon múlik, hajlandók-e összegyűlni, meghallgatni egymást és építkezni.

Ugyanez igaz ránk is. Ha virágzó európai progresszív zsidóságot szeretnénk, az nem fog működni, hogy minden közösséget egyformára hangolunk. Ez csak úgy lehetséges, ha olyan közös jövőképet alakítunk ki, amely elég teret ad a különbségeknek. Minden közösség a saját örökségét hordozza, sokféle hangot, amelyeket a méltóságon, igazságosságon és befogadáson alapuló zsidóság iránti közös értékrend köt össze.

Nelly Sachs arra emlékeztet bennünket, hogy a jövő felé haladáshoz őszinteségre van szükség a hordozott sebeinkkel kapcsolatban, és bátorságra a folytatáshoz. A Vájehi hetiszakasz azt tanítja, hogy az áldás akkor születik meg, amikor összegyűlünk, nem egyforma emberekként, hanem olyan közösségként, amely hajlandó közösen elképzelni a jövőt. Az előttünk álló feladat nem közösségeink tökéletesítése, hanem összegyűjtésük: hogy sokféle történetük egy közös célt formáljon, és hogy olyan intézményeket építsünk, amelyek elég nagyvonalúak ahhoz, hogy megtartsák a következő nemzedéket.

Az európai progresszív zsidóság továbbra is az integritás és a remény által formált jövőt sző a sokfelé ágazó szálakból. Közösségei, legyenek azok régóta fennállók vagy újonnan formálódók, olyan tereket kínálnak, ahol a zsidó élet gondossággal és képzelőerővel épül újjá. Azok számára, akik Európában élnek, és azok számára is, akik csak átmenetileg találkoznak ezekkel a közösségekkel, ez a táj egy csendes ígéretet hordoz.

És így, ahogyan a Teremtés könyve Jákob fiainak megáldásával zárul, egy záró áldással szeretném befejezni: mindazok, akik átlépik Európa közösségeinek küszöbeit – helyiek és látogatók egyaránt – találjanak benne összekapcsolódásra és erőre. És legyenek ezek a közösségek mindig az áldás forrásai, megújulást, méltóságot és a zsidóság közös lehetőségeinek érzését kínálva.