Elrejtőző hűség

Rabbi Lea Mühlstein (Magyar Eszter Spitzer)

A Biblia József történetét a kivételezett helyzetből a fogságba vezető útként tárja elénk. A Vájésev hetiszakaszban álmodozóként és kedvenc fiúként jelenik meg — magabiztosan, sőt kissé kérkedően apja szeretete és saját látomásai nyomán. Testvérei irigysége végül árulásba torkollik: eladják rabszolgának, majd Egyiptomba hurcolják. József családjától és státuszától megfosztva kezdi elérni erkölcsi érettségét. Agy egyiptomi tisztviselő, Potifár házában szolgálva, szorgalmával és önmérsékletével vívja ki a bizalmat. Amikor azonban Potifár felesége megpróbálja elcsábítani, ő pedig visszautasítja, az asszony hamisan erőszakkal vádolja meg. József lojalitását bűnként értelmezik, és börtönbe vetik; kibontakozó hűségét tévesen rosszcselekedetnek tekintik.

A 20. századi izraeli bibliatudós, Nechama Leibowitz, a Studies in Bereshit című művében azonban kiemeli, hogy a Tóra a nyilvános megszégyenítésről a belső állhatatosságra irányítja figyelmünket. Rámutat: „A 39. fejezet hat versében, amely József egyiptomi házban töltött rabszolgaéletét írja le, ötször fordul elő Isten neve.” Az isteni jelenlét nem hagyja el Józsefet; éppen ellenkezőleg — a Tóra hangsúlyozza: „és az Örökkévaló Józseffel volt.” Leibowitz számára a siker és kudarc nem emberi mércével mérhető: bár Józsefet mélyre taszították, soha nem volt elhagyatva. Az Örökkévaló vele volt Potifár házában és a börtönben is; bárhová ment, Isten jelenléte kísérte. A hűség — tanítja — nem az elismeréstől nyeri igazolását; akkor is kitart, ha láthatatlan. A szentség még a föld alá húzódva is képes táplálni az életet.

A zsidó történelemben kevés történet tükrözi ezt a rejtett hűséget olyan megrendítően, mint a spanyol és portugál zsidók sorsa. Amikor Ferdinánd és Izabella 1492-ben kiadták a kiűzetési ediktumot, zsidók tízezrei menekültek el; mások maradtak, és kényszerből áttértek. Kifelé conversókká, „új keresztényekké” váltak; belül azonban sokan őrizték a zsidó hit töredékeit — egy suttogva elmondott áldást, péntek este meggyújtott gyertyát, egy titokban továbbadott családi történetet. Mint József a fáraó börtönének sötétjében, hitük rétegek alatt rejtőzve is fennmaradt. Közösségi történetük egyben egyének története is, mindegyikük a maga rejtett módján őrizte meg hitét.

Az inkvizíció arra törekedett, hogy feltárja, amit elrejtettek; biztos volt abban, hogy a külsőségekben való megfelelés a belső hűség bizonyítéka. Pedig gyakran ennek az ellenkezője volt igaz: az Örökkévaló azokkal volt, akiket a társadalom félreértett. Lisszabonban, Sevillában és Toledóban az isteni jelenlét velük volt — láthatatlanul, kimondatlanul, mégis rendíthetetlenül. Egy elsuttogott ima vagy egy falba rejtett mezüze a Tóra szavainak ibériai visszhangjává vált: „de az Örökkévaló Józseffel volt.”

Évszázadokkal később, amikor úgy tűnt, az ibériai zsidóság réges-rég eltűnt, a rejtőzködő családok leszármazottai elkezdték visszakövetelni örökségüket. Évszázadokon át lehetetlen volt nyilvánosan zsidó életet élni — nemcsak az inkvizíció után, hanem a 20. században António de Oliveira Salazar portugál és Francisco Franco spanyol fasiszta rendszere alatt is, amelyek szigorú ellenőrzés alatt tartották a vallást és annak nyilvános megjelenését, jóval a háború utáni időszakig. Csak az 1970-es évek demokratikus fordulata után vált lehetővé újra a nyílt vallásgyakorlás. Az Ibériai-félszigeten — Lisszabonban, Madridban, Barcelonában, Valenciában és Rotában — a conversók leszármazottai összefogva a dél-amerikai zsidókkal, együtt újítják meg a közösségeket, amelyek egyszerre gyökereznek helyben és kapcsolódnak a globális zsidósághoz. Spanyolországban és Portugáliában ma már progresszív közösségek adnak nyílt formát mindannak, ami egykor rejtve volt. A spanyol és portugál nyelvvel átszőtt héber imáik által a hajdan suttogva imádkozó ősök hangjai válnak hallhatóvá.

Ez a történelmi újjáéledés nem nosztalgia; csendes kinyilatkoztatása annak, ami maradandó. A feminista zsidó teológus, Judith Plaskow azt tanítja, hogy a kinyilatkoztatás folyamatos párbeszéd — minden nemzedék hozzáteszi hangját az egykor elnémított hangokhoz. Ám a kinyilatkoztatás nemcsak közösségeké; minden olyan ember szívében kibontakozik, aki csendben őrzi a hitet. A conversók leszármazottai, akik saját útjukat járva térnek vissza a zsidósághoz, kiszélesítik ezt a párbeszédet, bizonyítva, hogy a szövetségi élet megszakadhat, de nem szűnik meg. Az Örökkévaló jelenlétét nem a nyilvános elismerés határozza meg; titokban is megmarad.

A Vájésev hetiszakasz így századokon át szól hozzánk: a szentség elrejthető, de soha nem vész el. József láthatatlan és félreértett hűsége kitartott, míg végül megváltoztatta a sorsát; az ibériai zsidók hite, amelyet elfojtottak és arra kényszerítették, hogy befelé forduljon, újra napvilágra került. Mindkét történet azt bizonyítja, hogy az Örökkévaló ott van az elrejtőző és száműzött emberekkel — azokkal, akiknek igazságát még nem lehet hangosan kimondani.

Feladatunk, hogy felismerjük őket és tanuljunk tőlük. A lelki bátorság és az erkölcsi tisztaság gyakran láthatatlan a világ számára minden korban. A Vájésev hetiszakasz által hagyott kérdés nem csupán az, miként őrizte meg József a hitet a börtönben, hanem az is, hogyan tartjuk meg mi magunk a meggyőződésünket, amikor az elszigeteltséggel jár. A hűséget nemcsak a nyilvános küzdelem, hanem a csendes kitartás is próbára teszi. A börtönben levő Józsefhez, és az ibériai rejtőzködő zsidókhoz hasonlóan, mi is arra vagyunk hivatottak, hogy megőrizzük a hitünket akkor is, amikor senki sem lát minket — bízva abban, hogy az erkölcsi tisztaság a fény.