Küzdelem az identitásért

Rabbi Lea Mühlstein (Magyar Eszter Spitzer)

Éjszaka, a Jabbók folyó gázlójánál Jákob hajnalig birkózik egy névtelen ellenféllel. A szöveg soha nem tisztázza, kivel vagy mivel küzd—Istennel, angyallal, testvérrel, vagy önmagával—, de ebből a találkozásból megsebezve és új nevet kapva emelkedik ki. Jákobból Izrael lesz, az, aki küzd és kitart. Ebben a pillanatban maga a zsidó identitás születik meg; nem diadalból, hanem küzdelemből.

Izraelnek lenni azt jelenti, feszültségben élni múlt és jövő között, valahová tartozás és különbözőség között, valamint aközött, amit mások várnak tőlünk, és amit a lelkiismeretünk parancsol. Szövetségünk nem békességben kovácsolódik, hanem küzdelemben.

Kevés helyen volt ez a feszültség olyan látványos, mint Lengyelországban, ahol a zsidó élet régóta küzd a láthatóságért, legitimitásért és túlélésért. A 19. század elején Varsó zsidó elitje Berlin és Hamburg felé tekintett, ihletet merítve a Reformmozgalomból, amely a zsidó hitet igyekezett összhangba hozni az európai modernitással. Modern építészetről, polgári szerepvállalásról és az imádságban a lengyel nyelv használatáról vitáztak. Az 1850-es években Marcus Jastrow rabbi—aki később a „Talmudi szótár” megalkotója lett—Varsóban szolgált, miközben a zsidóság erkölcsi és intellektuális megújulását sürgette. Azt vallotta, hogy az igazságnak erősebbnek kell lennie a szokásnál, hiszen a kinyilatkoztatás az értelem által folytatódik.

A lengyelországi környezet azonban nem volt kegyes. Az orosz birodalmi uralom alatt mind a hatóságok, mind a hagyományos rabbiság ellenállt a reformnak. A kibontakozó lengyel reformerek azzal a váddal szembesültek, hogy feladják a zsidó hagyományhoz való hűséget a társadalmi elfogadásért. Nem csupán Istennel és a modernitással küzdöttek, hanem saját népükkel is. A Reformmozgalmat Varsóban soha nem engedték teljesen kibontakozni. A korai lengyel reformerek—Jákobbal ellentétben—nem kapták meg az új név és az azzal járó áldás ajándékát, jóllehet ők is megküzdöttek érte.

A Soá és négy évtized kommunizmus után úgy tűnt, a zsidó élet kihunyt Lengyelországban. Ám mint Jákob, aki a porból új névvel kel fel, a lengyel zsidók újra megjelentek. Az 1990-es években egy kis varsói zsidó csoport újra merte álmodni a zsidóságot úgy, hogy annak alapja az egyenlőség és a pluralizmus legyen. Ők alapították meg a Beit Warszawát, az első reformközösséget a posztkommunista Lengyelországban.

Küzdelmük éppoly valóságos, mint Jákobé. Lengyelország kormánya kizárólag az Ortodox Zsidó Hitközségek Unióját ismeri el a zsidó élet hivatalos képviseleteként, ami a reform és progresszív közösségeket kizárja az állami támogatásból és intézményi elismerésből. A Beit Warszawa azonban kitartott. Rabbijai helyi vezetőket képeztek, imakönyveket fordítottak lengyelre, és olyan közösséget építettek, amely saját hangján imádkozik, tanul és ünnepel.

Ebben a közegben Rosa Luxemburg szavai—aki szintén lengyel zsidó gondolkodóként küzdött identitással és hatalommal—nemzedékeken át visszhangzanak: „A szabadság mindig a másként gondolkodó szabadsága.”

Kijelentése a lengyel progresszív zsidók küzdelmének lényegét ragadja meg. Pluralista zsidóságot építeni egy olyan társadalomban, amely csak egyetlen hivatalos formáját ismeri el a zsidó életnek, éppen e szabadság megerősítése. Luxemburg szabadságeszménye—mint a másság jogának védelme—Jákob éjszakai küzdelmének tükörképe. Mindkettő elutasítja, hogy identitását olyanok határozzák meg, akik másokat akarnak definiálni.

A lengyel progresszív zsidók visszaszerezték azt a teret, amelyet hosszú ideig megtagadtak tőlük, és megtestesítik mindazt, amit a Vájislách hetiszakasz hirdet: az identitás nem készen öröklődik, hanem megküzdünk érte. Minden új hajnal bátorságot kíván, hogy szembenézzünk az ismeretlennel, és sebzetten is tovább lépjünk.

A világ progresszív zsidói számára ez a lengyel történet Varsón túlmutató kérdést vet fel. Saját közösségeinkben—legyen az Budapesten, Berlinben, Buenos Airesben vagy Bostonban—vajon nem ugyanúgy küzdünk-e azért, hogy a zsidóságot saját képünkre formáljuk? Hogyan újítjuk meg hagyományunkat anélkül, hogy elveszítenénk mélységét? Hogyan maradunk hűségesek, mégis szabadok? Reformzsidóként élni azt jelenti, hogy belakjuk Izrael nevét: Istennel és egymással küzdünk, próbára tesszük az örökölt formákat, és életben tartjuk a szövetséget azzal, hogy teret adunk szabadságnak és nézetkülönbségnek. Talán áldásunk nem a bizonyosságból fakad, hanem abból a készségből, hogy a küzdelemben maradunk.

Izraelnek lenni azt jelenti, küzdeni Istennel és az emberrel, és kitartani. A lengyel progresszív mozgalom a méltóság, a pluralizmus és a megújulás melletti kiállásával ebbe a hagyományba illeszkedik. Tagjai Jákob sántítását és áldását hordozzák: egy hitet, amely kiállta a próbákat, átalakult és él.

Egy olyan országban, ahol a zsidó modernitást valaha lehetetlennek tartották, puszta létezésük hirdeti: „küzdöttünk, és még mindig itt vagyunk.”